Ablakszigetelés és piaci megoldások

Ablakszigetelés és piaci megoldások

Vidéken nőttem fel, ami elvárhatóvá tenné azt, hogy egy kicsit háziasszonyosabb, illetve bátrabb legyek a ház esetleg a háziállatok körüli munkák tekintetében. Az én esetemben ez nem várható el mégsem, mert soha nem volt kutyán vagy macskán kívül más egyéb háziállatunk. Viszont ezekből már volt rengeteg. Van az a mondás általában faluhelyen, hogy a macska az fogyóeszköz. Hát, én ezzel sem tudok egyetérteni, mert nekünk eddig az összes kis kedvenc családtagszámba volt véve.

Volt egy nagyon jó fej cicánk, Tequilának hívták, de hétköznapi nevén csak Cilikének becéztük. Cilikéről nagyjából fél éves koráig azt hittük, hogy fiú, és csak az állatorvos nyugtatott meg a felől, hogy ez a cica bizony lány, amikor kiderült, hogy vemhes. Cilike egy egyszerű, ám de gyönyörű rövidszőrű cirmos cica volt, aki nem sokkal ezután életet adott öt gyönyörű szép hosszúszőrű kiscicának. Nagy volt az öröm, de aztán ahogy telt az idő a vidámság egyre lejjebb lankadt. Igaz, hogy szépek voltak a cicák, de az ismerősök közül vagy mindenkinek fajta macska kellett volna, vagy pedig eleve nincs szükség saját macskára, mert az ember falun kimegy a kertbe és annyit talál, amennyit csak akar.

Volt két sötét cirmos köztük, őket viszonylag hamar le tudtuk választani az anyáról, és el tudtuk ajándékozni, de a három kicsi fehérnek nagyon nehezen lett gazdája. Először az internet segítségével próbáltuk őket elhelyezni, de csak egynek lett gazdija, a másik kettő továbbra is a nyakunkon maradt. Az anya cica ezt szabályosan sértésnek vette, mivel már olyan korúak voltak a gyerekek, ami nem egészséges, ha az anya cica mellett van, ezért olyan furcsa szokásokat kezdett el alkalmazni Cilike, amiket eddig soha nem tett. Például a szobatisztaság egy időben ismeretlen fogalommá vált számára.

Édesapám egy végtelenül békés ember, de ő alapvetően nem szereti a macskákat. Főleg azt nem szerette, ahogy az anyacica kifordult magából, illetve az sem tartozott a hajnali kedvenc programok körébe, amikor a gyerekek hajnalban elkezdtek rodeózni a házban. Egyik hétvégén felvetette a remek program ötletét. Eszébe jutott, hogy a környéken van több piac is, és ugyan régen járt már azokon, de úgy rémlett neki, hogy szoktak oda eladó/elajándékozásra váró kisállatokkal kiülni. Ezért rávett arra, hogy két napra lényegüljek át piai kofává, és próbáljam meg ott elhelyezni jobb helyre a kiscicákat, mert hiába nem szép dolog ilyet mondani, de lassan kedve támadhat megreptetni engem macskákkal együtt. Itt már nem volt helye vitának, úgyhogy bevágtam magam a kocsiba egy barátnőm társaságában és apám elvitt minket az első helyszínre, szombat reggel 9 órakor. Úgy is útba estünk volna neki, ugyanis az egyik baráti házaspár megkérte az öregemet, hogy segítsen nekik az ablakszigetelés korszerűsítésében. Apu azzal az utásszal hagyott ott, hogy egy kétszáz négyzetméteres ház ablakait kell szigetelnie, ennyi időnk van megszabadulni a macskáktól. Azt hiszem, nem árulok el azzal nagy titkot, hogy mire visszaért apám, mi még mindig ugyanott, ugyanúgy ültünk, ahogy ott hagyott bennünket, ráadásul a macskák létszáma sem változott. Nem gondoltam volna, hogy egy ablakszigeteléses munka hamarabb elvégezhető, mint két kismacska elajándékozása. Másnap egy másik piacra rakott ki minket édesapám, és amíg mi a délelőttünket ismét a semmittevéssel tölthettük, ők édesanyámmal elintézték a hétvégi nagybevásárlást, majd még ebéd előtt visszajöttek értünk, és hazavittek macskástól.

Így hát a piaci kofa karrierem már ideje korán becsődölt, amit igazán nem is bántam, mert ezek a vidéki kirakodó vásárok nem szolgálnak túl lélekemelő helyszínként egy tini számára sem. De mindenki nyugodjon meg, a kiscicáknak ezután rövid időn belül sikerült gazdikat találnunk, és a legjobb információim szerint még most is vígan és egészségesen élnek.